Kb. 3 hónappal ezelőtt vettem észre, hogy a bal szememmel homályosan láttam de nem foglalkoztam vele mert azt hittem, hogy a rövidlátásom miatt van és azt tudtam, hogy erősebb dioptriájú szemüvegre lenne szükségem, de nem csináltattam új szemüveget magamnak, mert szerettem volna lézer műtéttel helyrehozatni. Közben persze dolgoztam és nem is törődtem magammal mert az első a munka volt, mint minden átlag normális ember dolgozik a családjáért, a megélhetésért. Most már belátom,hogy mindig kell szakítanunk magunkra annyi időt, hogy kivizsgáltassuk magunkat egy évbe legalább egyszer tetőtől talpig, mert itt vagyok rá én az élő példa, hogy ott is lehet baj ahol nem is gondolnánk.

Egy-két héttel később már úgy láttam mintha egy szürke zsákon néztem volna át. Letakartam a jobb szememet és próbálgattam kitalálni, hogy vajon mitől van. Szürkehályogra tippeltem és érdeklődtem azoktól akiknek már volt, hogy hogyan működik ez a dolog, mire ez volt a válasz, gyors műtét már aznap haza is engednek vele csak az volt a bökkenő, hogy másfél év múlva kapok rá időpontot így hát szintén a munka mellett döntöttem, mert mindannyian tudjuk, hogy a mai világba nem játszatunk a munkahelyünkkel sem, de az egészségünk megy rá.

Végül protekciós segítséggel bejutottam a szombathelyi SZTK-ba. Onnan sürgősségivel átküldtek a kórházba, mert megállapították, hogy leszakadt a retinám. Ott mindjárt közölték is velem, hogy ha bárki ilyet észlel otthon magán nem kell időpontot kérni, és nem az SZTK-ba kell menni,hanem azonnal a kórházba a szemészeti szakambulanciára. A vizsgálatok után becsukták az ajtót majd közölték velem és a férjemmel, hogy el kell távolítani a bal szemgolyót teljes egészében, mert több mint 2 centis daganat van benn amit ha minél előbb nem vesznek ki, a következményei hatalmas fájdalommal járnak, mert a daganat nyomás hatására kifordítja a szemgolyót a helyéről, továbbá a véráramlaton keresztül megtámadja az AGY, SZÍV, TÜDŐ, MÁJ, STB. szerveket. A mai napig könnybe lábad a szemem ha arra a részre gondolok, mikor közölték, hogy ki kell venni a szememet. 3-4 napig csak sírtam és egyszerűen nem akartam elfogadni a tényt, hogy így jártam. Folyamatosan azt mondogattam magamnak, hogy nem teszem meg. Majd eljött az idő mikor a 9 éves kisfiam elém állt és azt mondta. -Anya, cseréltesd ki és akkor tovább élsz. Ez a mondat volt az ami megtörte a jeget és onnantól kezdve megindult a lavina. Vizsgálatok vizsgálatok hátán és eljött a nagy nap: 2010. február 15.

ENUCLEATIO (A MŰTÉT NEVE). Nagyon sokat számít ha van az ember mellett legalább egy olyan személy akitől rengeteg együttérzést és szeretet kap. Én pl. nem szégyenlem egy számomra kedves kis macival aludtam a kórházban. Emellett a férjem reggeltől estig az ágyam mellett ült és tudom, hogy ő még nálam is jobban aggódott és félt. A műtét előtt úgy kellett könyörögni neki, hogy most már engedjen el. 3 óra alatt túlestem a műtéten, nem éreztem fájdalmat, sőt egész jól éreztem magam napközben, de hát mindenki más. Én olyan típus vagyok – ha valamin nem lehet változtatni, azon nem mérgelődök, különben becsavarodnék, de hogy ne legyen minden fenékig tejfel, most jön a fekete leves – a napi kötözés.

Ez az amit nem kívánok senkinek, de ilyenkor mondja azt az ember, ha muszáj akkor muszáj. Hogy könnyebben megértsék, a szemgolyó helyén már csak egy zsák marad, amiben eddig ugyebár benn ült a szem. Ezt a zsákot ki kell tömni egy krémmel bekent gézgombóccal, mert ha nem teszik meg, akkor mint a foghúzáshoz hasonlóan összehúzódik és nem marad hely a vendégszemnek. Hát meg kell mondjam nem kellemes sőt elég fájdalmas, de magamat is mindig azzal nyugtattam, hogy ezt a dolgot naponta csak egyszer kell kibirni. Nekem 6-szor cseréltek de a 4. már nem volt olyan veszélyes, mert a friss seb erre az időre azért már gyógyul.

Ezután meg kell békülnünk a valósággal, hogy innentől fogva már csak egy szemmel látjuk a világot. Térlátásunk elvesztése végett ebbe belefér néhány hasra esés, 1-2 szekrényajtót is le lehet szakítani, vagy fejelni, de akár a félfát is ki lehet dönteni a vállunkkal, szóval vannak olyan helyzetek amin még nevetni is lehet. Térjünk vissza a folytatáshoz.

Meglett a szövettan eredménye ami -melanoma- lett, a rosszindulatú daganatok közül is a legveszélyesebb, de a szerencsétlenségem mellett szerencsém volt, hogy a látóidegeket még nem támadta meg, ezért nem volt szükség se sugárra, se kemora, mert azért ha belegondolok abba, hogy a szemem elvesztése után még a majdnem fenekemig érő fekete hajam is kihullik, hát biztos nem lettem volna boldog tőle, de a hajam megmaradt. Mikor már azt hinné az ember,hogy ezek után már csak nem fogok szenvedni még valami miatt, az érfestéses MR szürke foltot mutatott ki a bal arcüregembe. Irány a fül-orr-gégészet. Tükrözés-kicsit kellemetlen, de ki lehet bírni- után közli velem a Főorvos úr, arcüreg öblítést kellene végezni, hogy kiderüljön, mégis mi lapul ott, de ha vér, ha genny, mindegy, mindenhogyan ki kell tisztítani.

Pár órás rábeszélés után rávettem magam, hogy megcsináltatom, na hát ez a következő dolog ami nem leányálom. Az orromba kaptam kokainos érzéstelenítőt -nem vicc, ez az egy hely van még ahol kokaint használnak, mert olyan fájdalmas-, plussz még 5-ször belespréztek valami más érzéstelenítővel is. Eddig ok is volt. Majd az orron át a porcokon keresztül szabályosan átdöfnek egy fémhez hasonló tűt az arcüregbe, csak egy reccsenést lehet hallani és érezni, ami elég fájdalmas, ezután azonnal kimutatta, hogy cista van az arcomba, mert a cista leve rögtön folyt ki a tűn a tálcára amit magam előtt kellett tartanom. Fecskendővel 3-szor átmosták az arcomat, ami kicsit feszített de ez már nem volt olyan kínos. Ezt is túléltem, mert muszáj volt. Mindez 10 percig tartott csupán. Szeptemberben kell mennem újra tetőtől talpig kivizsgálásokra és ha ez a cista újra feltöltődne, ami szerintem nagyon valószínű, mert ha már egyszer ott van, miért ne töltődne fel.

Úgyhogy valószínűsítem még nincs vége a kórházi pályafutásomnak, de ez azért még egy kicsit odébb van. Igazából csak azért írtam le magamról a történteket, mert szeretném felnyitni az emberek SZEMÉT, hogy vannak ilyen dolgok és foglalkoznunk kell velük és nem szeretném ha más is ilyen cipőbe kerülne, mint én, vagy ha nincs más kiút és mégis keresztülmegy mindezen amin én érezze, hogy nincs egyedül, és bármi kérdése merülne fel ez ügyben forduljon hozzám bizalommal, válaszolok amire csak tudok.

Nagy törés, én sem gondoltam volna magamról, hogy 28 évesen, én, aki mindig nagyon életvidám voltam, buliztam, szórakoztam, egy ilyen betegség megváltoztatja az életemet, elvesztettem az önbizalmamat és a rokkantságimat intézem, de nem adom fel, ezek után is dolgozni szeretnék, mert elég szűkösen élünk, semmi nincs kilátásba, de reménykedek, mert családom van akikért élnem és dolgoznom kell.

Ezúton szeretnék újból köszönetet mondani mindazoknak akik aggódtak és imádkoztak értem, a családomnak, a férjemnek, a kisfiamnak – Dávidnak, hogy kitartanak mellettem, a szemészeti szakambulancián dolgozók számára, kiemelve 1-2 nevet:

– DR.BÁTOR GYÖRGY Főorvos úr, ki a műtétet végezte.
– MILETITS ERZSÉBET Adjunktusnő, ki az egész kezelésem alatt mindvégig mellettem volt és törődött velem.
– EDINA Főnővér, ki együttérzésével segytette családias bentlakásomat a kórházban.

Nem utolsó sorban minden asszisztensnek köszönet jár,kik együttműködtek a gyógyulásomért.

Tisztelettel:
Simon Tamásné